Álom (18)

"Veled álmodtam, s álmomban éltünk, létünk fura varázsa izgatón font körbe, elmémet vitte táncba minden vágyott álma, mit szavaink áramlása kiváltott, s kiáltott bennem a vágy, az akarat; mi álmomból foltokban megmaradt, szavak és képek, oly élesen, édesen, s vágyom újra igézve fantáziádba szédítő álmom..."

Nincs helye idegeskedésnek, nincs helye piszkos szavaknak, csakis a mindent átható szerelemnek, s vele együtt annak az érintésnek, amit a Nő már régen nem tudhatott magáénak. Várta már azt a pillanatot, amikor valaki közvetlenül néz szemeibe, s olyan közel tartja kedvesét, amilyen közel csak lehetséges; mégis tolva... egyre húzva a percet, amikor együttlétük beteljesedik, mindkét test megfeszül, s minden porcikájukban egymást érezvén átadják magukat  gyönyörnek, s csak szállnak, repülnek...

A Nő felriadt. Hangosan kalapált a szíve. Arcán és kezein érezte, hogy a szoba kihűlt, de a takaró alatt olyan forró volt, hogy izzása egészen a nyakáig ért, szinte mardosta a hiány; e melegséget és a hideget egyszerre élte. Gyors szívverése és az áramló vér elemi erővel tolta arca és kezei felé ezt a furcsa forróságot, hogy pillanatok alatt eltűnt az ébredéssel kölcsönkapott hidegérzet. A vér pillanatok alatt színezte vörösre arcát, feltöltötte melegséggel ébredésre késztetve elméjét, s testét. A Nő azonban ellenállt.Szemeit becsukta, mozdulatlanságba dermedt, s vágyott visszatérni fantáziájának legtisztább és egyben legmocskosabb világába, ahonnan az imént szakította ki valami apró zaj. Ismét álmát vágyta, ahová forró emlékek kötik, s hihet benne, hogy ez nem is pusztán képzeletének színes zajokkal teli játéka - mert nem az. Utolsó tudatos energiáit egy csodálatos zuhanás élményére fordította, ami átlendítette áhított virtuális életébe, s a történet valójában itt veszi kezdetét.

Csodálatos ez a ruha, áttetsző fekete szatén fedte dekoltázs, magasan sliccelt selyem, melyből  a fekete harisnya csipkéi kacéran villannak ki. A női test további vonalait kiemelendő - pusztán a tervező jóindulatából - ízelítőt és egyben étvágyat kaphat az éhes férfiszem a Nő hátának és fenekének felső vonulataiból. S ha innen téved lentebb a tekintet, a kihívó magassarkú hívja életre a vágyat, ami egy ily csodásan öltöztetett teremtmény a férfi  képzeletének valaha is adhat. Rövid, tépett, feketén csillogó haja, világító égszínkék szemeivel remekül egészíti ki az összképet, különösképp feltűnő a Nő nyaka, ami fedetlenségével, s kiáramló feromonjaival csábítja környezetét. Táncra hív. Arra a kulturált, mértéktartó csodára, mely csak a szeretkezéshez hasonlítható: távolságtartó, mégis szenvedélyes, fegyelmezett, mégis fesztelenül őrült. Együtt mozog a test, együtt él a szellem, együtt forognak a Nő és a férfi gondolatai. Szertelen élet az életben, időzített minden pillanata, figyelmességben, akartban és tudásban, érintésben gazdag.

A férfi odalép, meghajol, karját nyújtja a Nőnek, majd várakozón a Nő szemeibe néz. A Nő pillantása maga az elfogadás. Kettejük között néma párbeszéd veszi kezdetét, mikoris kezét a férfi kezére helyezi. Ismerkedésük bátortalan első lépésit hamar felváltja az egymásba vetett hit bizonyossága. Minden mozdulattal jobban megismerik a partnert, minden rezdülésre egyre magabiztosabb válasz érkezik mindkét részről, egyre szilárdabb és egyre intimebb.Múló a bizonytalan érzés, mellyel a férfi a Nőt tartja sebes forgásban, s a Nő is egyre biztosabban adja át önmagát e pilléreknek. Táncról táncra közelebb egymáshoz, bensőségesebben. A kezek már egészen másképp viszonyulnak; nem tartanak, hanem érintenek, nem görcsösen szorongatnak, hanem szorítanak ott és ahol kell... hirtelen dermedt lesz a csend, mereven várakozik minden mozdulat... ködbe burkolózva változik a színpad.

Táncaik forgása vad ölelkezésbe csap át, hol a Nő, hol a férfi kerekedve felül ebben a kavarodásban. Vadul csókolják egymást, kezeik egymás hajába túrnak, keresik egymáson a fogást és a helyet, ahol számukra véget ért a világ, nincs más, csak Te és Én...nincs hang többé csak szerelmes suttogás és sóhaj, egy  utolsó lélegzetvétel, mi beáramlik a tüdőbe és benntart.... az idők végezetéig.... ott, hol az ölelkezés immáron vad szeretkezésbe fordul, mocskos szövegekkel tarkított kéjes szorításokkal. Finom harapásnyomokkal a melleken, pici seb vérzik a piercing mentén, jelezvén álomszerű, őrjítő vadságát egyesülésüknek. Nem eresztik egymást. A Nő körmei felsebzik a férfi hátát, gerince mentén mély barázdákkal adja partnere tudtára soha nem szűnő vágyát - testének akaratát.

Álmain keresztül él most a Nő, háta megemelkedik az ágyon, mintha a férfi emelné ki derekát az ágy vonzásából. Fejét hátrahajtva kényszeríti agyát oxitocin termelésre, élvezve ennek minden perverz és jótékony hatását - tudatosan és mégis öntudatlanul. A határon lebeg - azon a vonalon, mely elválaszt érzéseket, vágyat, testi hiányt, édes kényszert. Véglegesen elválasztja fehéret a feketétől, a szeretkezést a baszástól. Abba a világba kényszeríti álma, ahol ez mind Ő maga lehet, büntetlenül érzéketlen, alantas, vagy épp fenségesen empatikus.

Édes az álom, mi ismét eljön s a kicsavarodott testek minden mozdulatát ott folytatja, ahol az imént abbamaradt. Onnan folyik a vér tovább, ahol útját a férfi hátán abbahagyta. Csókjaik hevessége mitsem veszett erejéből, kitörni készülnek mindketten. Vágyaik kiteljesedhetnek, korlátok nélkül szárnyalhatnak elméik legmélyebb bugyraiba. Lehetnek vadak, kik angyali lelkükkel marcangolják egymás testét - újra és újra belehalva az örök, szűnni nem akaró vágyakozásba.

"...She's a myth that I have to believe in,
All I need to make it real is one more reason..."

[Slipknot - Vermilion Part 2.]

S eljő a gyönyör pillanata, testük tűzzel telített hajszája ér véget; feloldódnak egymásban. Test a testben tartja feszületben az izmokat, melyek utolsó rángásukkal közlik végkimerültségük mámoros állapotát. Lerészegedve enzimektől, egymás testének nedveiben lubickolva vonaglik végső merevsége felé, s azt elérve ezer nukleáris lökés erejével ér fel testi okozata. Mindketten meghalnak ebben a tűzben, de számára édes ez a halál, mit tudatában ezerszer akar még átélni. Hamvait a forrongó gázok plazmája emeli isteni magaslatokba. hisz minden porszem és molekula Ő maga: a forróság, a fehéren izzó vágy, de a később is megfoghatatlan parázsló szó, amit szemei nyitása után könnyesen, suttog a mellette fekvő fülébe: "akarlak".

Képek: http://www.2photo.ru/en/post/30739 - http://www.2photo.ru/en/post/31922

Ez nem Te vagy... (18)

[2013.11.] Sokszor beszéltek már - túlzottan sokszor is. A beszélgetéseik vagy az érzelmi hullámok tetején végződtek, vagy az alján. Nem volt kellemes egyik félnek sem, tartson bárhol is ez az utazás. "Hamarosan vége." - gondolhat mindenki múltként erre az egészre. Tanán megbánták, talán nem.... nem ismerik immáron egymás gondolatait és nem is törekszenek erre. Apró cseprő sérelmek formájában próbálják egymás tudtára adni; "...önnön boldogságuk gátja nem lehet a másik viselkedése..." - legyen az egy kép, vagy akár egy kihívó mondat. Színlelt megnyugvás, zaklatott boldogság, amit csak a távolság megnyugtató érzése tud rendre tenni. Végre és végérvényesen.

Sokszor zárultak ezek a beszélgetések, átkozódással, átokkal és talán még sírással is, de a változni akarás mintha erősebbnek tűnne. Sokkal erősebb és sokkal kifinomultabb, választékosabb. Intelligensebb, emberibb. Nincs értelme okot keresni, de élvezettel hallgatta a férfi a nő kéréseit csiszolatlan stílusában. Megmosolyogta a keresetlen szavakat, az oda ne illő kifejezéseket, de tisztelte a törekvést, mert ez az akarat maga...

"Két héten belül a vidékilányon-en leszel.."

 [idézet]

Eszébe jut gyakran; fel lett ajánlva a szerető szerepe, talán élni kellett volna ezzel - gondolta, de...ez nem az ő dramaturgiája, soha nem fogadta volna el, ehelyett ő ajánlott, de ez az ajánlat kedvezőtlen volt a nő számára... Kevés lehetőséggel és keserves úttal kecsegtetett... ismét hallgatott eszére, de a fekete szíve helyére tette... Sokszor... Egyre gyakrabban, de most már tanulnia kell belőle...

Nem csak párt választott, hanem tanult valamit előző diskurzusaiból, talán előző életéből. Valami olyasmit, ami távol áll a hideg, számító; sokszor önző gondolkodásmódtól.

[2013.12.] A képek nem tanulnak. Beszélnek, de csak a kiválasztottakkal. Egy pillantás erejét a szemek adják vissza, a pillanat varázsát önmagunkban kell keresni. Beszélgetni a képekkel, viszontlátni árnyainkat megrázó... "élmény". Soha nem létezett érzések szállják meg emberünket, s ha tehetné mindenkinek átadna ebből...

Itt nincs feltételes mód. A képek nem mutathatnak, hanem mutatnak, nem beszélhetnének, hanem szavalnak érzelmek, vagy épp nyomasztó érzések szárnyain ontják magukból, örök mozdulatlanságuk verseit... nekem, nektek...

"Soha nem láttam Beát így mosolyogni.

Tudom, hogy szarul hangzik,

de melletted, így soha nem mosolygott.

Megtalálta végre a párját.

Illik hozzá észben, felfogásban, intelligenciában.

Ő az aki illik hozzá. Te nem."

[idézet]

A férfi sokszor visszaesett, a Nő pedig tudta ezt, hisz beszéltek. Érezni lehetett hangján a hiányt, amit nem akar már visszájára fordítani, nem akarja újra megismételni szeszélyes jeleneteit. Furcsa gondolatok vettek a férfin erőt, amikor szembesült ezekkel a szavakkal. Valahogyan ezek a megnyugvás pillanatai, hisz mindig azt mondta: "...engem nem tesz boldoggá a Te boldogtalanságod.". Ímhol, hát... bizonyíthat, bármily nehéz is ezt hallani, látni és elfogadni.

A végjáték gazdag. Mindenben. Ambivalens és félreérthetetlen dolgokban, a kényszeredett, talán kényszerített viselkedés lüktető véráramában megemésztett és soha ki nem mondott szavakban. Szegényes ez a gazdagság. Nem színes, nem viseli egyikük sem magán szívesen ezt a köntöst, hisz jelekkel, bélyegekkel teli, ahol nem a másikra aggatott jelzők okoznak fájdalmat, hanem a tudat, amelyben megformálódik a hang és az akarat, vagy épp ennek hiánya segíti világra a szavakat.

Inkább nevezhetnénk őket a kreatív agy motorikus-reflexiós kicsapongásainak annak tudatában, ahogyan ezek a szavak mondatokká összeállnak, s mutatják és szeme elé tárják erőszakos múltjának soha nem létezett jövőképét.

Forrás: http://comunidade.sol.pt/blogs/sarah/default.aspx

Hulladékként kezelt függőségek utolsó tánca, ahol már nem hatékony a női praktika, erejét vesztett a könyörgés, a hiszti. A szép és intelligens szó marad csak, ami hatni és tenni képes. Kényszerpálya. Nem bukás; megerőszakolt modorosság. Érezni minden szaván a erőszakos törekvést önmaga  és önmaga arcképe ellen.

"... miért nem a farkadra tetováltatod?"

[idézet]

A gondolat nem felejt, az érezhető kínos mosoly, a szavak ide nem illő szegényes devianciája ellenkezést és ellenáramlást szül.

"... ez nem Te vagy. "

[idézet]

[2014.01.] ...és elmúlt egy évforduló, tizenháromból tizennégy lett, harminckilencből negyven. Elmúlt végleg egy szerelem, elmúlt egy érzés, elmúlt a Nő, vele együtt az ember. Végleg és visszavonhatatlanul, a szemek elől... néhány napra. Szégyenletes és dicstelen véget ért az akarat.

"Sziasztok! Kellemes karácsonyi

ünnepeket minden kedves férfinak :)

Aki szeretne még jönni hozzám, ne sokat gondolkodjon.......

Még egy kis iddeig leszek,

aztán vár rám valami teljesen más jövő!!!

puszika Nektek"

[idézet - 2013. december 27. 22:04]

Történjék bármi, s bár szólja meg bárki a férfit e szavakért; de ez a sors nem méltó senkihez, hiába a végletesen eldurvult, ügyvédekkel, hamis tanúkkal, hazugságokkal teli helyzet; nem kívánhat senki ilyen jövőt a másiknak. Nem is teszi, csak szomorú... egyszerűen csalódott... van akiért érdemes, akiért újra loboghat a tűz, akiért megéri változni és változtatni... Akkor miért nem?

A végső hallgatás mélye bizalmatlanul beszédes. Ez a csönd beszélő és hallgató felelőssége egyaránt. Felelősség és elkötelezettség a jövő iránt, végső bizonyosság hiányában vagy épp gyanánt. Az idő soha nem döntött senki helyett és semmit nem akart... illetve csak egy dolgot... mindent.
 

A világ legszebb virága (18)

A férfi a parkolóban állt. Felfelé nézett, várta kedvesét. A virágbolt kirakata előtt áll meg, ahol megcsodálhatta a kirakatrendező kreativitását. Összhangban a színek, a kellékek, a masnik, a kiegészítők és természetesen a csodaszép virágok. Ezt a hetet a sárga és a zöld kompozíciójának szentelhette a szakember; igazi szemet gyönyörködtető látványt nyújtva ezen a késői nyári napon. A csillogás, a napfény különleges hangulatba hozta.

A Van Gogh kiállítás Pesten ezekben a napokban nyílott meg. Különleges, interaktív élménynek ígérkezvén elhessegette azokat a sötét gondolatokat, melyeket ezeknek a programoknak a "megbeszélései" jelentettek kettejük között. A Nőnek minimális igénye sem volt az ilyenekre. Őt tökéletesen kielégítette, ha a "igaz barátnőjével" ütheti el idejét vízparton merengéssel, vagy épp krumplit sütögetve... nem számított. Kulturális igény híján ezek a programok szóba sem jöhettek - ami nagyon zavarta a férfit. "Már lemaradtunk egy Diana Krall koncertről..." - gondolta. A közeli Veszprém városában került megrendezésre és nagyon sajnálta, hogy ily módon elpazarolták a kitűnő lehetőséget, de itt az újabb alkalom.

Gondolataiból visszatérvén, a bejárathoz lépett. A hölgykoszorú kedvesen köszöntötte őt, s viszonozta. A pulthoz állott, s inspirálva a kinti fény és színjáték által, kiemelt a vázából egy telt mosolyú, barna arcú napraforgót - e világ leginspirálóbb virágát.

Leemelve azt Vincent van Gogh vásznáról, áthatva érzelmekkel, érzésekkel, bánattal, örömmel és minden "egyszerűen emberivel", amit e nagyszerű művész a világnak átadott valaha - tetszett neki az ötlet. Kinézett az ablakon és a Nő már ott téblábolt a kocsi körül. Kereste a férfit. Kilépvén az üzletből a Nő még nem vett észre semmit, megkerülte a férfi a Nőt, mintha a másik irányból érkezne, a háta mögé lépett és megsimogatta derekát.

Szenvtelen, monoton "Szia..." - "Talán rossz kedve van..." - gondolta a férfi. "Talán ettől jobb lesz a kedved..." - átnyújtotta a virágot és a Nő szemébe nézett. Hideg, csalódott tekintet, összetört pillanatok emlékei, szégyenérzet ült ki a nagy szemekre. Furcsa szavai a "köszönöm"-re emlékeztették a férfit, de mélységes csalódását semmi nem bírta eltakarni. S bár arca barna volt, még a Nő maga is elpirult viselkedésén. Erőt vett szégyenérzetén, s kényszeredetten elmosolyodott, ismét elrebegve a szót, melyet a hála érzésének szánnak, de nem sikerült. Látszott rajta a mélységes csalódás, melyet immáron sem leplezni, sem eltakarni nem volt kedve, így egy mozdulattal a lépcsőház felé vették az irányt, hogy a virágot ne eldobni kelljen, hanem vázába tenni - mint utóbb kiderült, csak a látszat kedvéért.

"... de hát szotyivirág?"

[idézet]

Mi sem megalázóbb és elkeserítőbb a férfinak, aki a világ legegyszerűbb (és talán egyik legszebb) virágát adja kedvesének.Csalódni valakiben vagy valamiben egy dolog. Ez sokszor megesett már mindenkivel. De olyan ilyen elkeserítő ostoba csalódás, melyet a világ legtöbbször és legérzékibben megfestett virága váltott ki, ellenkezve minden szerető, kedveskedő szándékkal, amellyel egy férfi egy másik Nő felé fordulhat... ez az összeomlás pillanata. Egy végső vágás minden érzelem és értelem ütőerén. Minden szerető szándék meggyalázása; s a Nő legvégső, s egyben legalantasabb érzelmi szégyene a férfi előtt.

"Mindig van lentebb..."

[idézet]

Nincs már csalódott tekintet, nincs magyarázkodás. Egy pillanat alatt múlik el szenvedély, tenni akarás. Értelmet nyernek az elmaradt utak, melyek családtagokhoz vezettek volna. Utak, melyek soha nem valósultak meg, ismeretségek, melyek közelebb hozták volna őket egymáshoz. "Elmulasztott" bemutatások, melyek a legmélyebb szégyen érzésével kecsegtettek volna, s nem csak a "mivel foglalkozol" kérdésre, hanem mindenre, ami tükrözhette volna a Nő érzelmi, értékrendi - egyáltalán emberi - attitűdjeit.

A legmélyebb depresszió érzése hasonlítható ehhez. Elméje kihalt utcákon kóborol, kényszeredett álmában jeges szél csap arcába. Próbál lélegezni, de nem kap levegőt. Elfojtott torka az éltető elem után kapkod, s egy másodpercre meghal... Egy pillanat alatt riad fel halott álmából saját ágyában. Egyedül maradt és ismét rémálmok gyötrik, s ennek ékes bizonyítéka a Hello Kitty-s ágyneműn hagyott iszonyatos gyűrődés, amit a görcsbe rándult test hagyott maga után. A riadt agy még mindig nyomja a test minden zugába az adlenalint és az epinefrint. A hajnali riadt ébredés vad szívdobogásba csap át, de a fal csak bámul. Bénult teste szabadulni akar a neurotranszmitterek okozta hormonális béklyótól, de hasztalan... A simogatás és az érintés nincs többé - elutasított minden érzelmet végérvényesen; immáron csak az "árnyaira" számíthat. Ugyanazokra az árnyakra, mint Vincent van Gogh utolsó napjaiban. Nem tud immáron nyugodni, nem lel nyugalomra, mert lelkében kiürülten - társ nélkül - létezik.

"Aki a virágot szereti..." 

[idézet]

Nem szereti a virágot. Senkit és semmit nem szeret. Nem tisztel családot, értéket, embert és tudást, csak  túlélni szeretne. Túlélni...pedig azon a földön létezik, ahol szerették, azok az emberek veszik körül, akik segítették, azok akik a legmocskosabb pillanatokban is kiálltak mellette és a most - e pillanatban - sem a rosszat, hanem a meggyötört embert látják, akinek nem hangos és haragos szó kell, hanem egy kéz, ami elringatja végre a bölcsőt, megsimogatja az arcot, s minden pillanatában feledteti vele szomorú, sötét emlékeit. Sarkallja a jóra, empátiára.

Van Gogh virága a Nő lelkében egyre hervad. Élettelen  arca szomorúan tekint lefelé. Az elmúlás hozzá tartozik az életéhez, s ezt el kell fogadni. Ez az elmúlás azonban teremtő... új gondolatokkal, új érzelmekkel gazdagítja a férfi jövőjét.

"Mert aki csak túlélni akar, az túlél...

annak a legfájóbb gondolat az elmúlás."

[idézet]

Önző végjáték(18)

"Mondj bármit, történjék bármi...

nekem jó volt Veled..."
[idézet]

A férfi immáron tudta mit szeretne. Hideg fej, hideg szív. Ez volt a cél, de valahogyan mégsem úgy jönnek össze a dolgok, mert - bár nem a láng diktálta a "most" törvényeit - a Nő vonzereje és a férfi szíve, tenni akarása a Nő elesettsége ellen más hangnemben játszotta közös zenéjüket. Nem volt összhang, de az levezető dallamaik még szépen csengtek külön-külön is. Bízott a férfi. Bízott abban, hogy kapcsolatuk előestéje és közelgő éjszakája békésen zárul, barátsággal, s mindazokkal a szép, egymástól tanult, ellesett apróságokkal érzik majd magukat gazdagabbnak, melyek azután a másikra emlékeztetik Őket, s ezek az emlékek még akár egy könnycseppet is tudnak a szemekbe csalni, akár évek múltán is... [s bár e pillanat nem adja ezt egyiküknek sem, történjék bármi a férfi e hitében soha nem szűnik csüggedni]

Csalatkoznia kellett. Hitében megtört a Nőben; emberként, társként, partnerként... talán csak egy maradt meg; maga a Nő. Nem a punci, nem a test és nem a kémia, hanem a Nő. A hang, az illat, az elmúlással fenyegető érzés, egy tiszta, gyermekien őszinte pillantás emléke; mélyen az ideghálózat részeként, soha ki nem törölhetően csak Ő maradt... a Nő.

Milyen furcsa kettősség. Sokat gondolkozott ezen a férfi. Jövőjében ugyanaz a kettős-kétes ambivalens érzés vesz rajta erőt, amikor sokadjára hívja föl Bernit, Barbit, Szilviát, Évát, Krisztát, vagy épp azt a hölgyet, aki szívesen eltölti a férfival szabadidejét. Mindannyian kedvesek  vele és ezt a férfi élvezi, hisz a dolgok oly sokszor kellemesen "elfajulnak".

Volt olyan hét, amikor minden nap más nőnél ébredt. Gyötörte emiatt a lelkiismerete, de ezt az őszinteséget megtagadta a Nőtől. "Nem jár neki, mert Ő soha nem volt őszinte..." Valószerűtlen, kétes jelenében kóborolt egyik nő ágyából a másikba; nem találta helyét.

Hazugságok sokaságával leplezte távolléteit, melyek az őszintétlen létének billogát izzó vasként nyomták lelkiismeretére... gyötrődött, s lassan tönkrement benne néhány hét alatt. Elvesztett bizalom, elkorcsosult, figyelmetlenségek jellemezték útját, melyben már nem a Nő játszotta a főszerepet. Hitevesztetten próbált talpra állni, s megválaszolni a kérdést; melyet csak hetekkel, hónapokkal később tud megfogalmazni, egy kultúrálatlan, goromba beszélgetés után; "Miért nem működött?"

"Minek menjek? Sírni egész nap?"
[idézet]

Olyan visszafordíthatatlan változások indultak meg a Nőben és a férfiban, mely nemcsak megváltoztat minden eddigi érzelmet kettejük között, hanem ősi erőként, üvöltve gyúrja át jellemüket, énjüket, s, hogy ez az "irány" kinek mit jelent, azt a kedves Olvasó a sorok között olvashatja, érezheti. Nem létezik olyan isteni beavatkozás, amely ezt a szabadesést megállíthatná. Nem lehet gátat szabni a magasból szabadon aláhulló víztömeg látványos szétesésének, ahol a vízcseppek együtt indulnak el, de útjuk végét nem tudhatjuk. Lehet Ő szemkápráztató, fényes csillogás, vagy épp a szivárvány egyik színe, de akár egyszerű vízcsepp is, mely egy szeretkezés után hálásan és letörletlenül gördül végig a Nő hátán.
 

"Szia!

Habár másképpen látjuk egymást; különösen azt, hogy mi vitte kapcsolatunkat az enyészetbe, egyet őszintén mondhatok: köszönök minden szépet amit Tőled kaptam - s gondolj bármit a szeretetemről, szavaid alapján csak én fogom tudni, hogy valójában miként éreztem irántad és mit érzek most...

Az mondtad: nem sikerült... ez így nem igaz! Elindultál egy olyan úton, ahol sikerülhet jobb és értékesebb emberré válnod; s, hogy ez az ember valóban az előző önmagad... nos, ezt majd eldönti más.

...
Köszönöm megtisztelő figyelmed és őszinte szavaid; boldog vagyok, hogy megismertelek.
Különleges része voltál az életemnek, amit szívemből köszönök.

Kívánom, legyen szép a jövőd, várom válaszod..."

Vagy legyen az egy szép vers, egy virág, ami könnyeket csal a szemekbe... nem számít. Egymásnak végleg részei lettek, s egyetlen másodperc sem telhet el életükből többé, hogy gondolataikból egymást bármily formán törölni tudják. Egyetlen  ellenük immáron a realitás. Csakis a való az, amely visszahúzhatja a fékevesztett szárnyalást. Nem lehetőség. Egy realitásában sebzett alternatív valóságban élnek...  és lebegnek.

Nincs egyensúly többé, de a egy végzetes zuhanás is látványosan kezdődik. Felülkerekednek ősi erőkön; párbeszédjeikkel, heves, mindent elsöprő zabolátlan, fékevesztett együttlétjeikkel, ahol nincs szerep osztva bármilyen érzelemnek. Csakis az ösztönök és a puszta hiányérzet játszik. Csak a zsiger. Nincs egyensúly.

"Szia Szívem!

Ismét sikerült oly módon elválnunk, mint két egymásnak teljesen idegen ember, sértődöttséggel talán még haraggal is.Úgy tűnik számomra, hogy nem sikerül nekünk az áhított normális kapcsolat felépítése kettőnk között, valamilyen tényező - vélt, vagy valós - mindig közénk áll és ahogyan a jövőnket nézem (a múltunk ismeretében) közénk is fog állni.

De nem csak ez miatt vagyunk rosszban, tudom, mert ezt talán még Te is megértenéd. Sajnos ennek az alapja már részemről lezártnak tekinthető, mivel szilárd elhatározásom visszamenni suliba, sportolni rendszeresen és rendbe rakni a viszonyom a fiúkkal és Bernivel is. Én nem szeretnék semmit Tőlük, csak azt, hogy a gondolataikban ne tekintsenek rám, mint ellenség, mert valaha szerettük egymást, vagy épp egy család voltunk. Ezek a dolgok szívügyeim és a lelkiismeretem megnyugvását szolgálják adott esetben Veled vagy Nélküled egyaránt. Ez a Te döntésed; bármerre is húz az eszed vagy a szíved, elfogadom, de tudnod kell: borzasztóan sajnálom és vigasztalan vagyok, hogy ezek a dolgok számodra nem teljesen természetesek és magától értetődőek, pláne azt, hogy ezeknek sikerült úgy tönkre tenni kapcsolatunkat, hogy elsodródtam szinte az elhidegülés határáig.

Van egy pillanat a kapcsolatunkban, ahonnan nem lesz visszaút és úgy érzem, hogy minden ilyen beszélgetéssel közelebb és közelebb kerültünk ehhez a peremhez. Jól érzed, hogy én már csak egy kézzel kapaszkodom és eszem szerint zuhannék inkább; de a szívem tartja még a kezem. Szívem, azt kérem: taposs rá, vagy fogd meg két kézzel és a józan eszedre hallgass, ne a szíved diktálta eddigi tapasztalataidra, mert akkor csalódni fogsz... bennem is, mint eddig sokakban.

Őszinte szeretettel;..."

Sokszor beszéltek chat-en, bár ezt a férfi nem szerette. A Nő és a férfi gondolkodásának óriási különbsége álladó félreértések forrása volt. A férfi nem tudott és nem is akart puritán egyszerűséggel fogalmazni, melyekbe sokszor csempészett kettejük érzelmi sivárságából adódóan olyan gondolatokat is, melynek "véletlen" elszórt magvait virágzásra szánta. Ha nem is ott és akkor, de talán később. Hasztalan. A szép szavak, az édes gondolatok, a simogató versek immáron nem működnek a legősibb ösztönök szintjén. Az egykor meleg öleléssel kecsegtető fogalmak gúzsba kötött, önző önkifejezésekbe fordulnak, de valahogy mégis otthonos...

"Bizsereg a puncim.... mikor jössz haza?"
[idézet]

Nincs vágy. Feslő vágyakozás híján követelődző, ellentmondást nem tűrő testi kényszer az úr, ahol a "kielégülés" és az "elfogadható" fogalomkörei fedik egymást. Ébredni kell, de e pillanatban ismét elkezdődik. "Dugjál már meg! ..." - A Nő szavai már valódi erőszakossággal hívja a férfit táncba. Nem finomkodik, nincs benne semmi érzelem; egyszerű, célratörő vulgaritásával letaglóz. Primitív és önző módon esnek egymásnak, hisz mindketten már csak egyet akarnak: saját magukat kielégíteni. Tudat alatt térnek vissza a kezdetekhez. A férfi ismét a Nő vendége volt - talán egy picivel több élvezettel... de immáron ez sem biztos.

Vonzerőnek, csábító szavaknak nyoma sincs, a végső tekintet idéz néhány - a múlt homályába veszett - érzelmet. Elkezdődött egy végjáték, számolatlan főszereplővel, akik más-más tragédiákban játszanak.

Számtalan ismeretlen vendég, számolatlan ismerős barátnő tűnik fel harmadikként, negyedikként... sokadikként. Immáron mindketten zuhannak... szabadesésbe fordult a kapcsolat...

Ébredés (18)

Reggel jön reggelre, számolatlanul. Szótlan, csendes indulások, félhomály, sebtiben felkortyolt reggeli kávé, melyet csak nagy néha zavar meg egy kedves, "kérdő szempár". Ronnie jelenik meg néha a konyha ajtajában, s kérdőn néz a férfira. Nincs hozzászokva a reggeli "forgataghoz".

A kinti zaj nem zavarja az "uraságot", de a pohár csörrenése, a kávéhoz készülő forrongó víz csobogása furcsa számára. A csomagolópapír zaja, amiből előkerül a friss briós, amit a férfi hozott a Nőnek reggelire nemcsak, hogy csábítóan hat, de láthatólag minden motorikus idegszálat megfeszít benne, ami visszahúzná őt a finom meleg takaró alá a Nő fenekéhez. Újabb szempár tűnik föl. Molly az. Érdeklődve figyel, hogy mi lesz a sorsa annak a finomságnak, ami a férfi kezében járja reggeli táncát, hullatva néhány remeknek ígérkező morzsa-falatot a konyha padlójára. A briós szem elől vesztése azonban felad minden érdeklődést a "kiscsajnál", így megunja a várakozást. Irány a Nő párnája, de Ronnie nem követi. Már az asztalról figyel. Helyezkedése közben rátelepszik egy nyitott spirálfüzetre. Ismerős lista - gondolja a férfi, de e pillanatban a kávé még fontosabb.

Leül, s belekortyol a finom nedűbe, s visszanéz az asztalra. Rápillant a nyitott füzetre és fürkészőn kezdi a gondolatait rendbe rakni. Vajon olvasta ezt a Nő? S, ha olvasta, akkor érthette?
Ezt a listát még Bernivel kezdték el összerakni azért, hogy eldőljön végre kettejük sorsa, s ne tartsa kétségek között azt, aki ezt nem érdemli. Egyértelmű lista. Nincs kérdés, csak válaszok, számok, hideg fej... rózsaszín "felhőszemüvegen" keresztül.

"Igazi fájdalmas lista. Nem lett volna szabad ilyesmit készíteni..." - gondolta a férfi. A valóságához kétség sem fért, fájdalmas, éles tartalma a összeomlás előtt álló értékrendjének állított tükröt az utolsó szó jogán, amivel a kivégzés előtt állók is szemközt néznek. Végzetes, minden pillanatot átható "bakancslista". Túlmutat a józan ész határain, de olyan erővel vág szemközt, hogy a könnyével együtt a vér is kicsordul.

"Ki vagyok?

Ki akarok lenni, hogy elfelejtsem a nevelt srácaim?

Ki szeretnék lenni, hogy elhagyjam a barátaim, a tanulást, a szorgalmas munkát, a sportot?

Kivé lettem, hogy zuhanok egy olyan szakadékba, ami nem kecsegtet jövőképpel,

meggyaláz, hányattat, hanyagol érzelmileg, emberileg, s kiöl belőlem minden empátiát?

Valóban akarok az lenni, aki feláldoz mindent és mindenkit?

Ki lesz belőlem így?"
[idézet]

Nehézzé válik a lélegzetvétel, miközben gyorsul a szív. Elönti a testét a meleg érzés, levegő után kapkod, de a feszültség nem engedi levegőhöz jutni, mintha nem létezne levegő, csak a nyomasztó gondolatok. Azt kellene belélegezni, hogy szétáradjon a testben, minden sejtjét kiéheztetve a halálra, majd az újjászületésre egy másik emberként.

"Te a punciba lettél szerelmes..."

[idézet]

Reinkarnáció egy olyan torzóba, ahol nincs helye léleknek, nincs mosoly, nincs jövőkép, nincs hit, nincs szerelem, nincs szerelmeskedés... marad a baszás, nincs érintés, csak nyomorult, hitvány testiség, nincs pillantás, helyette üres, csökevényes tekintet és kényszeredetten elbohóckodott pillanatok.Nincs igaz szó, mire számítani lehet, s ezt az idő idő bizonyítja... sokszor, túlzottan sokszor.

"Sziasztok! ...

Aki szeretne még jönni hozzám, ne sokat gondolkodjon.......

Még egy kis iddeig leszek, aztán vár rám valami teljesen más jövő!!!

puszika Nektek"
[idézet]

Nincs már a mondatnak kezdete, csak szó nélküli hümmögés, s a mondat vége legjobb esetben is az ajtó csapódása. Kilépve az ajtón csak a férfi menekülni és nyugodni vágyó gondolata visszhangzik önnön agyában... "El innen! Minél gyorsabban..."

Kettesével veszi a lefelé vezető lépcsősort, s kiérve a lépcsőházból még az emeletes tömbök közötti zajok is megnyugtatólag hatnak a sokszor elszenvedett hangos szavakhoz képest. A jutalom-lélegzetvétel a valódi világból újabb erővel tölti fel, száműzi az egyre szúró nyomást szíve tájékáról... indul munkába... szerencsére a Nő későn fog felkelni.

"...and the longest hours I've had in my life
Were the ones I went through to know I was right
So I'm safe but I'm a little outside
I'm gonna laugh when I'm buried alive

Stay, you dont always know where you stand
Till you know that you wont run away
Theres something inside me that feels
Like breathing in sulfur..."

[Slipknot - Sulfur]

Nincs következmény, csak az összeomlás. Végső, szégyenletes csapás az érzékekre, a férfias értékekre, amelyekkel egykoron a Nőt csábította, neki kedveskedett. Az átkaroló mozdulatok, a pillantások, az érintések s az összes féltett intimitás semmivé válása egy utolsó offenzívaként árad szét elméjében irányítva testét és szellemét máshoz, másokhoz... arra érdemesebbek felé.

"Tudod, hogy hogyan kell egy Nőhöz nyúlni...

...van benne gyakorlatod...."

[idézet]

Hová tűnik a szépség? Hová tűnik a finomság? Mivé lesz a Nő önmaga súlyos kényszereivel szemben. Nincsenek válaszok, csak mély álom és menekülés. Alvásba, álmokba, vagy épp hamis barátokhoz, barátnőkhöz. Igaztalan, érdekekkel átszőtt tanácsokhoz.

Nem számít már semmi. A döntés maga a jövő, amit a férfi a listával életre keltett és ebben nincs szerepe többé a Nőnek. Semmivé foszlik minden közös gondolat, minden közös emlék a hazugságokkal megerősített tettek súlya alatt, legyen szó hamis terhességről, vagy épp olyan időzített telefonhívásokról, melyek soha nem történtek meg és más, szerető karok közé hívták a férfit, de ez akkor még a jövő...  Ez nem közös döntés, hanem ítélet... egy érzelmi kivégzés, melynek végrehajtása előtt minden kegyelmi kérvényt idő előtt és sajnálat nélkül utasít el a férfi. A Nő pedig mindezt tudattalanul, vakon és ostobán jóváhagyja. Csak így tűnhet elő ismét a férfi számára egy szépségekkel gazdagon tarkított jövő képe...

Ölelés (18)

A férfi egyre csak bámult ki az ablakon és gondolataival volt elfoglalva. Olyan dolgot tett, amit eddig életében soha. Nem mondott nemet ösztöneinek, hanem inkább színészkedett. A Nő már lefeküdt és talán aludt is, legalábbis mély lélegzetvételei erre utalnak - bár nála nem lehet tudni, hogy ezt a fáradtság vagy a gyógyszerek okozzák. Szégyellte magát, hogy ezt tette. Szerette a nőt, de előző együttlétük alatt - másra gondolt. Más nőt vágyott és szerencsére a póz is segített gondolataiban, mert nem kellett a Nő szemébe néznie. Érezte azt a különös anyagot, amit a Nő élvezetekor "adott" ki magából, ami arra alkalmas, hogy a vég pillanatát elhúzza a férfi, de közelében sem volt a közös gyönyör érzésének. Máshol járt az esze.

"Mi lehet Bernivel? Vele soha nem volt ilyesmi..."

Alig emlékezett az együttlétekre, de azt tudta, hogy Vele soha nem volt hiányérzete a csúcson. Ölelkezni, vagy épp megcsókolni, ami két ember szerelmi végtáncát igazán megnemesítheti - vele ez soha nem volt probléma. Nála igen. Ez a szex is csak arra volt jó, hogy az épp aktuális kialakulni látszó veszekedést csillapítsa... épp időben jött, de a férfi lelke nem Őt akarta abban a pillanatban. Majdnem még a száján is kicsúszott a név, amelynek tiszteletlensége oly sok veszekedést szított.

Ott állt az ablak előtt és szégyellte magát. Megjátszott pillanatában nem lelte örömét, inkább szégyenét. Nyugtatta magát a Nő szavaival - "Nézd, mennyire kidörzsöltem a puncim...fáj" - ez már inkább kellemetlen lett volna számára és már neki sem volt jó, így a kellő pillanatban előadott "hattyútánc" megmentette a további vergődéstől.

A Nő viszont látványosan elhagyta magát, arccal a fehér kanapéra dőlt, hátán csurgott a veríték, kezét alig bírta elvenni lába közül és még sokáig feküdt-térdelt ebben a pózban a fehér kanapén. Feneke az égnek meredt, fekete haja szétdúlt volt és lassú, vonagló mozdulatokkal kezdte meg hasra ereszkedését.

A férfi lelkének gyönyörű látvány, ahogy a Nő kutya-pózából hasára érkezvén egy mozdulat erejét sem tudta felmutatni. Büszke érzés de mégis... boldogság helyett szégyen fogja el.

"Gyurka, te egy állat vagy."

[idézet]

 

Megint egy átdolgozott délután telik el. Dolga volt a férfinak. Nem hagyta nyugodni a furcsa gondolat, amit átélt együttlétük alatt és megkereste Bernit. Sokáig beszélgettek, de akkor ez más volt, mert nem a panaszok áradatát öntötte a Nőről volt kedvesére, hanem a lelkének mélységes hiányát próbálta pótolni.

Pihen az éjjeli utca és a férfi ezek a beszélgetésen mereng, na meg azon, hogy milyen furcsa szó ez a "merengés". Soha nem szokta ezt csinálni, hogy csak úgy maga elé néz sóvárgón és gondolkozik a jövőről, de most valahogy mégis jól esik, de szigorúan úgy, hogy ezt nem látják, hisz ez számára is fura... Gondolatai Berni körül forognak, a délutáni beszélgetésen és azon a jövőn mely gyémánt csillogású rémálomként közelít a Nővel. Valami húzza felé, de lelkében teljes erejével vágyik volt kedvese által teremtett békés nyugalomra, hangulatra. "Mi a franc ez a kettősség?" - fogalmazódik meg benne a kérdés sokadjára, de ekkor a Nő előfutáraként az egyik kutyus, Ronnie megjelenik, felugrik a székre, majd az asztalra, s kérdőn, szinte szemrehányóan húzza vissza gondolataitól a férfit a valóságba. Szinte értelem csillog tekintetében, kérdőn néz szemeivel közvetlenül a szemei közé. Hirtelen még a gyors farokcsóválás is abbamarad, mintha kérdését ezzel a mozdulatával tenné fel: "Jössz aludni? Várunk."

Ebben a pillanatban lép be a konyhába a Nő is. Határozott mozdulatot tesz a hideg barackos ICE teához, öblít, majd irány vissza az édes pihenés. Aznapra ki van elégítve.Mitsem foglalkozik a férfival, nem érdekli. A kutyusok is elfoglalták helyüket az ágyban, már csak ő poroszkál egyedül a konyha és a háló félhomályában, s lassan az ágy felé veszi az irányt.

Elég volt ebből a napból. Karját átveti a mellette fekvő Nőn, aki háttal van most a férfinak, de csak "zúgolódás" a válasz, s ugyanez, mikor vállát kezdi el simogatni. Zavarja a Nőt álom-létezésében ez a kedveskedés. A férfi sokadjára jön rá: a Nő ekkor "él" igazán és ebben a létformában nincs helye semmiféle társnak - "Lépni kell, mert kettőnk számára nincs jövő..."

"Hallgatsz továbbra is, gondolataid máshol járnak. Így van ez rendjén ha az ember olyat tesz, amivel megbántja a másikat, a jussa pedig a feledés homálya...

Szeretném, ha valaha rendbe tudnám rakni  becsületem gondolataidban (tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz, és nem úgy, ahogyan tettem ezt elválásunk napjaiban), talán nem a közeljövőben, lehet, hogy csak hetek, hónapok vagy talán csak évek múlva; vagy talán nem adatik meg soha többet...

Köszönöm. Köszönöm a beszélgetéseket és a teákat,  köszönöm az első csókod, köszönöm az első igazi Valentin napi ajándékot, köszönök minden veszekedést és kibékülést, köszönöm a fincsi ebédeket, vacsorákat, köszönöm az együttléteket és az intim pillanatok arcait, köszönöm, hogy megmutattad egy másik önmagam, köszönöm minden őszinte mosolyod, köszönöm a vicces pillanatokat, köszönöm, hogy soha nem tudtalak megismerni igazán, köszönöm, hogy mindig adtál újat, köszönöm, hogy változtál, köszönöm, hogy hihettem benne: együvé tartozunk, köszönöm az első üzeneted érzését, köszönöm, hogy megmutattad mi hiányzik az életemből, köszönöm hogy hallgatsz és ezzel azt is megmutatod, mit vesztettem Veled... nagyon sokat... szinte mindent....

Köszönök minden szépet.

Gyurkesz"

Nincs közös múltjuk, nincs közös jelenük. A férfi egyenként hordta el Tőle ruháit, de volt amikor egy mozdulattal dobta vissza a kulcsot egy héten többször is.Soha nem gondolkoztak közösen; egyszerűen nem volt olyan pont az életükben, amiben egyeztek volna. A közös, prágai emlékek is hamar megkopnak, nem járja át kettejüket a történelem, nem hívogatja vissza őket a zegzugos, macskaköves utcák bolyongásainak varázsa. Úgy tűnik, nem emlékként éli meg a Nő a közös időket, hanem egy mulandó álom részeként. Kényszeres, erőltetett változása és változni akarása felemészti végleg azt a Nőt, akibe a férfi beleszeretett.

Minden héten búcsúzik a Nő és férfi. Minden héten elválnak útjaik, bármit is tesznek. A férfi leveleire soha nincs válasz. Lassan célt és értelmet nyernek a külön utak, melyek egyre többször vezetnek más és más Nőkhöz... Kikapcsolni, ismerkedni, flörtölni és kielégülni - lelkileg, szellemileg... és végül: testileg - kinél-kinél érdemei és vérmérséklete szerint. A nevek csak nevek maradnak, de ezek a Nők helyén kezelik ezt a kapcsot - élvezik a társaságot, az együttléteket... élvezik, amit a férfi adhat. Ott és akkor, de az elválás mindig mosollyal történik... visszavárva a férfit. Szerető öleléssel visszarántva a férfit abba a valóságba, amelyben a Nőnek és neki már soha nem lehet őszinte jövője.

A kéz (18)

"Odatehetem a kezem?"

[idézet]

A Nő meglepődött a férfi kijelentésén. "Egy gyermek egyszerűen meghal, ha a szülei nem érintik meg, vagy nem simogatják.". Ezt a gondolatot nem régiben olvasta a Pszichológia magazinban, de ez a tájékozódás a gyermeki lelkek ismerkedésével nem volt teljesen öncélú. Együttléteikre különleges - minden alkalommal visszatérő - mozdulatsor nyomta rá egyre jobban bélyegét. Eleinte különleges látvány volt, de az ujjak sajátos - már-már megszokott - játéka egyre szomorúbbá és távolabbivá tett mindent, ami fontos. Ölelést, érintést, simogatást és a legforróbb pillanat csókjait. Soha nem csókolta meg a férfi a Nőt e felemelő pillanatban. Őszintén szerette arcának látványát, állandóan csukott szemét, duzzadó ereit homlokán, halántékán... de csak a látvány maradt. Kezei nélkül soha nem sikerült a gyönyör önfeledt pillanatának teljes átélése.

A férfi beszélt több szakemberrel is. Szerette volna, ha a együttlétükben elérnek valami közös "szépséget", amit a Nő eddig soha nem kapott meg. Nem a férfitól, hanem az eddigi "szerelmi" életétől, múltjától... a férfit pedig pontosan ez érdekelte. Szeretett volna "visszautazni" a Nővel. Hitt benne, hogy ezáltal felszabadíthatóak azok a gátlások, melyek a "kezek kegyetlen játékát" vezényelték, miközben szeretkezéseik egyre gyorsulva egyre sablonosabb b@szássá degradálódtak. Ennek a szellemi-verbális utazásnak azonban a Nő folyamatosan ellenállt. Mind több és több falat húzott fel maga körül, korlátokat állított önmagának, irreális célokat melyeket a hangulatjavítók és a nyugtatók hatása ellenében képtelen elérni. Ezek híján pedig az élet egy merő rosszullét, fejfájás és szédelgés. Olyan érzelmi szinusz, ami mellett Hawaii tengerpartjainak hullámai egy halott szív egyeneséhez hasonlítanak.

A férfi azonban mást gondolt. A finom, visszafogott testi-lelki érintésekben látta a jövőt, de ehhez kitartásra és türelemre volna szüksége a Nő részéről. Tudta, hogy a Nő önbecsülését kell helyére tenni, hogy célt érhessen. Pici, apró fizikai és szomatikus "mozdulatok", melyek megerősítik hitét önmagában, mert hiába a tetoválás, mely fennen hirdeti a szív nagyszerűségét az ész felett, mert ezt meg kell élni, amire Ő képtelen.

A Nő irracionális elképzelései saját és közös jövőjükről azonban sehogy nem akart egyezni saját, jól megbecsült értékrendjével. El kell hát fogadni, hogy a Nőt nem teszi az boldoggá, ha valaki érte tesz, hisz őt csak saját maga teheti boldoggá, meg a kutyái. Képtelen mást és másokat elfogadni úgy, ahogyan vannak, s ha ennek ellenkezőjét látja valaki, az mindörökké a hazug valósággal, színjátékkal szembesül.

"Sokat szeretne magától... túlzottan sokat és egyre többet" - aznap otthon aludt, mert sokáig dolgozott, másnap pedig Budapest. Kora reggel, ordítva, sikítva hívja fel a Nő a férfit, hangjából ítélve semmit nem aludt. Hisztérikusan remegő, elcsukló hangja az elvonási tünetekkel egyenértékű tónusban adja a férfi tudtára végső megnyugvását; akaratgyengeségét. S vajon hányszor lesz ilyen a jövőben?

"Igen. Odateheted."

[idézet]

A Nő már pontosan tudja a jövőt; belül összeomlott. Dolgozni, változni alkalmatlannak érzi Önmagát, s úgy érzi társa cserben hagyta, pedig csak egy dolog hiányzik: a türelem Önmaga felé.
Sírnak. A Nő a vonal végén, a férfi belül. Semmi nem változik. Soha semmi. A kezek maradnak ott, ahol vannak. Örökkön közöttük.