Ölelés (18)

A férfi egyre csak bámult ki az ablakon és gondolataival volt elfoglalva. Olyan dolgot tett, amit eddig életében soha. Nem mondott nemet ösztöneinek, hanem inkább színészkedett. A Nő már lefeküdt és talán aludt is, legalábbis mély lélegzetvételei erre utalnak - bár nála nem lehet tudni, hogy ezt a fáradtság vagy a gyógyszerek okozzák. Szégyellte magát, hogy ezt tette. Szerette a nőt, de előző együttlétük alatt - másra gondolt. Más nőt vágyott és szerencsére a póz is segített gondolataiban, mert nem kellett a Nő szemébe néznie. Érezte azt a különös anyagot, amit a Nő élvezetekor "adott" ki magából, ami arra alkalmas, hogy a vég pillanatát elhúzza a férfi, de közelében sem volt a közös gyönyör érzésének. Máshol járt az esze.

"Mi lehet Bernivel? Vele soha nem volt ilyesmi..."

Alig emlékezett az együttlétekre, de azt tudta, hogy Vele soha nem volt hiányérzete a csúcson. Ölelkezni, vagy épp megcsókolni, ami két ember szerelmi végtáncát igazán megnemesítheti - vele ez soha nem volt probléma. Nála igen. Ez a szex is csak arra volt jó, hogy az épp aktuális kialakulni látszó veszekedést csillapítsa... épp időben jött, de a férfi lelke nem Őt akarta abban a pillanatban. Majdnem még a száján is kicsúszott a név, amelynek tiszteletlensége oly sok veszekedést szított.

Ott állt az ablak előtt és szégyellte magát. Megjátszott pillanatában nem lelte örömét, inkább szégyenét. Nyugtatta magát a Nő szavaival - "Nézd, mennyire kidörzsöltem a puncim...fáj" - ez már inkább kellemetlen lett volna számára és már neki sem volt jó, így a kellő pillanatban előadott "hattyútánc" megmentette a további vergődéstől.

A Nő viszont látványosan elhagyta magát, arccal a fehér kanapéra dőlt, hátán csurgott a veríték, kezét alig bírta elvenni lába közül és még sokáig feküdt-térdelt ebben a pózban a fehér kanapén. Feneke az égnek meredt, fekete haja szétdúlt volt és lassú, vonagló mozdulatokkal kezdte meg hasra ereszkedését.

A férfi lelkének gyönyörű látvány, ahogy a Nő kutya-pózából hasára érkezvén egy mozdulat erejét sem tudta felmutatni. Büszke érzés de mégis... boldogság helyett szégyen fogja el.

"Gyurka, te egy állat vagy."

[idézet]

 

Megint egy átdolgozott délután telik el. Dolga volt a férfinak. Nem hagyta nyugodni a furcsa gondolat, amit átélt együttlétük alatt és megkereste Bernit. Sokáig beszélgettek, de akkor ez más volt, mert nem a panaszok áradatát öntötte a Nőről volt kedvesére, hanem a lelkének mélységes hiányát próbálta pótolni.

Pihen az éjjeli utca és a férfi ezek a beszélgetésen mereng, na meg azon, hogy milyen furcsa szó ez a "merengés". Soha nem szokta ezt csinálni, hogy csak úgy maga elé néz sóvárgón és gondolkozik a jövőről, de most valahogy mégis jól esik, de szigorúan úgy, hogy ezt nem látják, hisz ez számára is fura... Gondolatai Berni körül forognak, a délutáni beszélgetésen és azon a jövőn mely gyémánt csillogású rémálomként közelít a Nővel. Valami húzza felé, de lelkében teljes erejével vágyik volt kedvese által teremtett békés nyugalomra, hangulatra. "Mi a franc ez a kettősség?" - fogalmazódik meg benne a kérdés sokadjára, de ekkor a Nő előfutáraként az egyik kutyus, Ronnie megjelenik, felugrik a székre, majd az asztalra, s kérdőn, szinte szemrehányóan húzza vissza gondolataitól a férfit a valóságba. Szinte értelem csillog tekintetében, kérdőn néz szemeivel közvetlenül a szemei közé. Hirtelen még a gyors farokcsóválás is abbamarad, mintha kérdését ezzel a mozdulatával tenné fel: "Jössz aludni? Várunk."

Ebben a pillanatban lép be a konyhába a Nő is. Határozott mozdulatot tesz a hideg barackos ICE teához, öblít, majd irány vissza az édes pihenés. Aznapra ki van elégítve.Mitsem foglalkozik a férfival, nem érdekli. A kutyusok is elfoglalták helyüket az ágyban, már csak ő poroszkál egyedül a konyha és a háló félhomályában, s lassan az ágy felé veszi az irányt.

Elég volt ebből a napból. Karját átveti a mellette fekvő Nőn, aki háttal van most a férfinak, de csak "zúgolódás" a válasz, s ugyanez, mikor vállát kezdi el simogatni. Zavarja a Nőt álom-létezésében ez a kedveskedés. A férfi sokadjára jön rá: a Nő ekkor "él" igazán és ebben a létformában nincs helye semmiféle társnak - "Lépni kell, mert kettőnk számára nincs jövő..."

"Hallgatsz továbbra is, gondolataid máshol járnak. Így van ez rendjén ha az ember olyat tesz, amivel megbántja a másikat, a jussa pedig a feledés homálya...

Szeretném, ha valaha rendbe tudnám rakni  becsületem gondolataidban (tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz, és nem úgy, ahogyan tettem ezt elválásunk napjaiban), talán nem a közeljövőben, lehet, hogy csak hetek, hónapok vagy talán csak évek múlva; vagy talán nem adatik meg soha többet...

Köszönöm. Köszönöm a beszélgetéseket és a teákat,  köszönöm az első csókod, köszönöm az első igazi Valentin napi ajándékot, köszönök minden veszekedést és kibékülést, köszönöm a fincsi ebédeket, vacsorákat, köszönöm az együttléteket és az intim pillanatok arcait, köszönöm, hogy megmutattad egy másik önmagam, köszönöm minden őszinte mosolyod, köszönöm a vicces pillanatokat, köszönöm, hogy soha nem tudtalak megismerni igazán, köszönöm, hogy mindig adtál újat, köszönöm, hogy változtál, köszönöm, hogy hihettem benne: együvé tartozunk, köszönöm az első üzeneted érzését, köszönöm, hogy megmutattad mi hiányzik az életemből, köszönöm hogy hallgatsz és ezzel azt is megmutatod, mit vesztettem Veled... nagyon sokat... szinte mindent....

Köszönök minden szépet.

Gyurkesz"

Nincs közös múltjuk, nincs közös jelenük. A férfi egyenként hordta el Tőle ruháit, de volt amikor egy mozdulattal dobta vissza a kulcsot egy héten többször is.Soha nem gondolkoztak közösen; egyszerűen nem volt olyan pont az életükben, amiben egyeztek volna. A közös, prágai emlékek is hamar megkopnak, nem járja át kettejüket a történelem, nem hívogatja vissza őket a zegzugos, macskaköves utcák bolyongásainak varázsa. Úgy tűnik, nem emlékként éli meg a Nő a közös időket, hanem egy mulandó álom részeként. Kényszeres, erőltetett változása és változni akarása felemészti végleg azt a Nőt, akibe a férfi beleszeretett.

Minden héten búcsúzik a Nő és férfi. Minden héten elválnak útjaik, bármit is tesznek. A férfi leveleire soha nincs válasz. Lassan célt és értelmet nyernek a külön utak, melyek egyre többször vezetnek más és más Nőkhöz... Kikapcsolni, ismerkedni, flörtölni és kielégülni - lelkileg, szellemileg... és végül: testileg - kinél-kinél érdemei és vérmérséklete szerint. A nevek csak nevek maradnak, de ezek a Nők helyén kezelik ezt a kapcsot - élvezik a társaságot, az együttléteket... élvezik, amit a férfi adhat. Ott és akkor, de az elválás mindig mosollyal történik... visszavárva a férfit. Szerető öleléssel visszarántva a férfit abba a valóságba, amelyben a Nőnek és neki már soha nem lehet őszinte jövője.