A kéz (18)

"Odatehetem a kezem?"

[idézet]

A Nő meglepődött a férfi kijelentésén. "Egy gyermek egyszerűen meghal, ha a szülei nem érintik meg, vagy nem simogatják.". Ezt a gondolatot nem régiben olvasta a Pszichológia magazinban, de ez a tájékozódás a gyermeki lelkek ismerkedésével nem volt teljesen öncélú. Együttléteikre különleges - minden alkalommal visszatérő - mozdulatsor nyomta rá egyre jobban bélyegét. Eleinte különleges látvány volt, de az ujjak sajátos - már-már megszokott - játéka egyre szomorúbbá és távolabbivá tett mindent, ami fontos. Ölelést, érintést, simogatást és a legforróbb pillanat csókjait. Soha nem csókolta meg a férfi a Nőt e felemelő pillanatban. Őszintén szerette arcának látványát, állandóan csukott szemét, duzzadó ereit homlokán, halántékán... de csak a látvány maradt. Kezei nélkül soha nem sikerült a gyönyör önfeledt pillanatának teljes átélése.

A férfi beszélt több szakemberrel is. Szerette volna, ha a együttlétükben elérnek valami közös "szépséget", amit a Nő eddig soha nem kapott meg. Nem a férfitól, hanem az eddigi "szerelmi" életétől, múltjától... a férfit pedig pontosan ez érdekelte. Szeretett volna "visszautazni" a Nővel. Hitt benne, hogy ezáltal felszabadíthatóak azok a gátlások, melyek a "kezek kegyetlen játékát" vezényelték, miközben szeretkezéseik egyre gyorsulva egyre sablonosabb b@szássá degradálódtak. Ennek a szellemi-verbális utazásnak azonban a Nő folyamatosan ellenállt. Mind több és több falat húzott fel maga körül, korlátokat állított önmagának, irreális célokat melyeket a hangulatjavítók és a nyugtatók hatása ellenében képtelen elérni. Ezek híján pedig az élet egy merő rosszullét, fejfájás és szédelgés. Olyan érzelmi szinusz, ami mellett Hawaii tengerpartjainak hullámai egy halott szív egyeneséhez hasonlítanak.

A férfi azonban mást gondolt. A finom, visszafogott testi-lelki érintésekben látta a jövőt, de ehhez kitartásra és türelemre volna szüksége a Nő részéről. Tudta, hogy a Nő önbecsülését kell helyére tenni, hogy célt érhessen. Pici, apró fizikai és szomatikus "mozdulatok", melyek megerősítik hitét önmagában, mert hiába a tetoválás, mely fennen hirdeti a szív nagyszerűségét az ész felett, mert ezt meg kell élni, amire Ő képtelen.

A Nő irracionális elképzelései saját és közös jövőjükről azonban sehogy nem akart egyezni saját, jól megbecsült értékrendjével. El kell hát fogadni, hogy a Nőt nem teszi az boldoggá, ha valaki érte tesz, hisz őt csak saját maga teheti boldoggá, meg a kutyái. Képtelen mást és másokat elfogadni úgy, ahogyan vannak, s ha ennek ellenkezőjét látja valaki, az mindörökké a hazug valósággal, színjátékkal szembesül.

"Sokat szeretne magától... túlzottan sokat és egyre többet" - aznap otthon aludt, mert sokáig dolgozott, másnap pedig Budapest. Kora reggel, ordítva, sikítva hívja fel a Nő a férfit, hangjából ítélve semmit nem aludt. Hisztérikusan remegő, elcsukló hangja az elvonási tünetekkel egyenértékű tónusban adja a férfi tudtára végső megnyugvását; akaratgyengeségét. S vajon hányszor lesz ilyen a jövőben?

"Igen. Odateheted."

[idézet]

A Nő már pontosan tudja a jövőt; belül összeomlott. Dolgozni, változni alkalmatlannak érzi Önmagát, s úgy érzi társa cserben hagyta, pedig csak egy dolog hiányzik: a türelem Önmaga felé.
Sírnak. A Nő a vonal végén, a férfi belül. Semmi nem változik. Soha semmi. A kezek maradnak ott, ahol vannak. Örökkön közöttük.