"Mi a célod az életeddel?"
[idézet]
A Nő és a férfi a nagyszobában feküdtek. Nézegették az oldalt, ahonnan választhattak a képzések közül. Rengeteg ingyenes és fizetős lehetőség volt, melyek eszébe juttatták a férfinak, hogy mennyire hasznosak a diplomák, a nyelvvizsga. Sokszor felmerült benne, hogy tanulnia kellene egy hivatást, mert amit most csinál szereti ugyan, de a felelőssége térben és időben eléggé korlátlan. Többször előfordult, hogy egy gépleállás, vagy egy - sokak számára értelmezhetetlen - informatikai probléma tönkre tette estéjüket, megszakította az egymásra hangolódás pillanatait. Nehéz volt, de a férfi valahol élvezte ezt a "nehézséget". Sokszor csak mosolygott, mikor megcsörrent a telefon... habár az utóbbi időben ez nem mindig volt véletlen.
Szóval feküdtek az ágyon, s a site csak gurult és gurult lefelé, mígnem a végéhez ért. Elkezdték előről ismét, de a szebbnél szebb hivatások magasabb alapképesítéshez voltak kötve, szóba sem jöhettek.
"Butuska vagyok" - mondogatta a Nő gyakran, de ezt a férfi elutasította. Nem szerette, ha ezt tartja magáról egy ember. A Nő nem buta volt. Megvolt a magához és a "zsiványsághoz" való esze, tanulni viszont nem szeretett. Felidézte a férfi a pillanatot, amikor ugyanezen az ágyon megpróbáltak közösen tanulni; nem sok sikerrel. Alvás lett belőle, majd szex és ismét alvás vagy épp kajálás.
Tekintetük többször akadt meg a szakács képesítésen. "Tetszik?"..."Igen,ez tetszik" - mindkettőjüknek tetszett a választás. A Nőnek igazi affinitása volt ehhez; érzék, ahogyan ezt sokszor mondják. Fantasztikusan keverte a rántást és a habarást. A natúr, szinte fűszerezetlen ízek emlékeztették a férfit egyfajta gyönyörre, amit egy női test, de akár egy szép táj látványa nyújthat. Valamiféle "gasztronómiai erekció"-ként aposztrofált ízvilág, aminek zöldséges, édeskés tájain szeretettel és élvezettel barangol az ember. S akkor ha egy kicsit a levegőbe szimatolhatna a kedves olvasó, akkor a tökmagolaj jellegzetes illatát is érezhetné, amint fekete cseppjei a paradicsomos-mozzarellás összeállításba érkeznek. A felülethez érve kicsapódnak az illatos gőzök, s érzékekkel telítik meg a konyha minden egyes szegletét. A natúr, tiszta ízek méregerős afrodiziákum hatásával terítik le a szívet, nyomnak el minden gondot, s gondolatot. Az érzékek szavakba öntik azt, amire ilyenkor a férfi gondol...
"Szereti ezt a dolgot... nagyon szeretheti, mert élvezettel adja bele önmagát..."
Úgy tűnt, hogy közös útjukat ezek mentén képzelik el, egyet értenek, ami életüknek ebben a szakaszában ritka kincsnek bizonyul. A harmónia érzése vesz rajtuk erőt, amin e pillanatban nem tud és nem akar senki felülkerekedni.
A férfi mindig is szerette volna egy szakmát, de inkább egy hivatást. Titkon remélte, hogy ha leendő társa ilyen kitartásával példát mutat számára, akkor nem fog habozni, hogy mellé álljon és vele együtt kitanulja.
Volt elegendő tartaléka és kapcsolatrendszere arra, hogy a Nőt a legjobb helyekre bejuttassa, a legjobbaktól tanulhasson érezvén a törődést és a tenni akarás végtelen háláját.
Megcsörrent a telefon. "Szia! Én vagyok. Már itthon vagyok. Majd megbeszéljük mi történt... "
Nehezen telt el a nap. Hazaérve csendben ültek egymással szemben, a férfi tördelte a kezeit, ideges volt. "Talán valami baj van? Mi történt ezalatt a rövid idő alatt? Meggondolta magát?"
Halkan kezdte el a Nő; "Elindultam beiratkozni. Taxit hívtam, lementem és beültem. Közben beszélgettem a taxissal, aki azt mondta szakács volt régen. Azt mondta rengeteget kell állni, azt mondta majd forrázhatom és pucolhatom a csirkéket, belezhetem ki és készíthetem elő. Azt monda évekig kell krumplit pucolnom, azt mondta állnom kell majd egész nap, hónapokon... éveken keresztül. A taxis mondta, hogy trombózisa volt, pedig ő aztán jó szakács volt, de egész nap csak csirkéket pucolt. meg zöldségeket. Tudod, hogy nem szeretek állni, hisz tudod. Utálom, ha állni kell. Nekem trombózisom van vagy lesz... tudod... hajlamos vagyok rá... meg hányingerem is van attól ha ilyesmit kell csinálni..."
Amilyen halkan kezdte a beszédét, a végére egyre hangosabban és hangosabban bizonygatta saját igazát. Nem kiabált, pusztán csak hallani szerette volna saját szavait. Úgy érezhette, hogy a férfi elnyomja Őt tenni akarásával vágyaival közös jövőjük iránt. Azt szerette volna mondani, hogy ez Őt nem tenné boldoggá, nem ez élete célja; állni a lábasok mellett, sütni, főzni, takarítani...
Mérleget emelt jelenlegi élete és a kilátásai között, ahol a jelen győzedelmeskedni látszott megannyi megaláztatásával, nyomorultul, ágyhoz szorított, hónaljszagú, mosdatlan - sokszor otromba, modortalan - valóságával.
Ocsmányul "őszinte igazmondásával", kegyelem nélkül, hazugtalan szavaival arcul köpte leendő társát. Szerelmet, szeretetet és minden emberi érzést eltipró őszinteségének minden hangja gyalázza a férfi szívét, alig tudja végighallgatni. A Nő nem hallja amit mond, csak ontja magából a szavakat, melyek végén csak ennyit tesz a történtekhez "Hát... ez van."
Hallhatóan eltört minden. A fény megállt menetében, fordult a világ. Vérzik és zokog belül egy szerelmes ember. Nincs ennél fájdalmasabb érzés és látvány, amikor a közöny szavai megerősítik a férfit abban, amit eddig is tudott, csak önmagának volt képtelen bevallani.
"A Nő szereti ezt az életet és semmit nem hajlandó tenni a változásért.
Egyszerűen nem akar és kész. Ez teszi őt boldoggá... ez az Ő hivatása.
Nem létezik az a szeretet, ami ezen a helyzeten változtatni tudna."
