"Már régen nem szerelmeskedtünk..."
[idézet]
Lefeküdni egy nővel egy dolog; együtt kelni vele megint egy másik. A valaha egy pár "békésen" élte otthon lelkiismeretes életét. A pár női tagja kereste párja szemében a tüzet, de az már nem lobogott olyan fényesen - "A sok munka és a hajtás..." - gondolhatta. A vasárnap reggel a szeretkezés jegyében telt, ami egyébként ugyanolyan jó volt, mint az eddigiek, de most volt rá idő is. Nem kellett egyiküknek sem kapkodni, nem volt betervezett munka... azaz mégis.
A másik nővel erre vasárnapra beszéltek meg egy visszahívást a javításra váró gép miatt - kattant be az agyba.... "talán még egy találkozó is belefér..." Valami alakul benne, de ez még nagyon távol áll minden érzelemtől, viszont a hét eleji élmények még mindig felpörgették a hormonjait, reménykedett, hogy a kötelezettségek nélküli viszontlátás kinyit felé néhány olyan jellemvonást, vagy mozdulatot amiből még "akármi is lehet"... Addig is; nem túl elegáns gondolatként, csalárd férfiként - ezekből a "hormonfröccsökből" érdemes profitálni.
Kora délután kezdte keresni a nő számát... de sikertelenül. Túl sokat telefonál, ezért betelt a memória; irány a "vidéki"... A képek ismét izgalomba hozzák, újra-és újra átnézi őket, s most már társított képe is van az emberről, az arcról - habár ez eddig sem volt gond. Ott lenni személyesen, átélni a hormonok adta felborzolt kedély és izgalmi állapotot, egy egészen más. Még az arcát sem tudja tisztességesen felidézni; mert a vér már egészen más helyeken járkál az emlékezőközpont helyett. A hívás kicsöng... emberünk egészen beleremeg, hogy mit is fog mondani... de már indul is a hívás-megszakítás felé... hiszen megvan a nő közvetlen száma, megadta... a rendes nevével együtt, búcsúzáskor.... hát persze.
Emlékszik még a szürke melegítő együttesre, amit a fekete-ciklámen sportcipő tett gazdagabbá. Valahogy egységet képzett a nagy fekete hajtömeggel. Együtt indultak haza és közben, hanyagul a csajszi odaadta a számot, amit az IPhone note gondosan rögzített és a nevét is mondta; ja igen... Bea.
Újabb tárcsázás, kicsöng, de semmi. Talán még sem lesz semmi ebből a szerelésből, inkább megyek, mert van egy garanciális cucc, amihez ki kell menjek. Délután 3 magasságában ismét hívás... cseng... az utolsó pillanatban felveszik, de csend van, majd egy nyűgös-másnapos-álmos hang kérdez a vonal másik végén:
"Ki az?"
[idézet]
[idézet]
A kérdésben minden érződött. A mámorosan eltöltött előző éjszaka utáni nyugodt alvás, a nemtörődöm, carpe di em érzés, ahol az álmából felvert nő minden elgörbült haja szála más irányba keresi ébredését... Nincs szükség magyarázatra; mert egy; részegen - és/vagy némi gyorsító hatására - eltorzult éjszaka minden ilyen hangsúlyt megalapoz - gondolván: "... a fasznak keltettél fel?...".
De valahogy nem ez jött át. Inkább meglepetésnek érezte a nő, hogy foglalkoznak vele, a problémájával... Ezt a meglepődést hamar elnyomta a "másnapok" mindent átható agytörzsi lüktetése, így inkább a későbbi visszahívás mellett döntött... Érezni lehetett, hálás volt érte, hogy ez a beszélgetés nem folytatódott. Gondolaiban a férfi még látta az ágyba visszazuhanni a nőt, aki folytatta(volna) édesded alvását és talán egy kis mosolyt is megengedett a pillanatnak... ma már megkapta a vágyott törődést... egyedül volt egy ideje és most vele foglalkoznak.
A megbeszélt találkozó a javítással kapcsolatban, csak napokkal később jön létre. Nem sokat beszélgettek, amúgy "félhivatalosan" időpontot egyeztettek. Ez is csak egy munka lesz... habár különlegesebb az ügyfél... gondolta emberünk. Volt már tapasztalata ilyenben. Nagyon sok egyedülálló nőnél járt, akiknél egyszerűen nem volt kérdés a "foglalkozás". Egy szoba, egy ágy, tisztálkodószerekkel, egy laptoppal ami "...valamiért kurvára lassú, mert szar a szolgáltató, a barátom belenyúlt, a szomszéd javította...". Kapott már sokszor ajánlatot a számla kiegyenlítésére természetben, nem is hinné a kedves olvasó, hogy hány alkalommal... de valamiért eddig nem élt vele, de ez nem teljesen igaz...
Néhány évvel ezelőtt munkája kapcsán szintén megismert egy hölgyet.Sokat beszélgettek, még egy gépet is rendelt tőle az a nő. Kedves és intelligens volt, valahol Svájcban él most. Vajon mi lehet most vele? De a legérdekesebb dolog az volt vele, hogy remek képeket készített róla a hirdetéseihez. Talán még érzékei is volt ehhez a témához. Számára vonzóbbak voltak azok az aktok [soft-porno], melyek nem a rossz értelemben vett egyszerűségre törekedtek, hanem a finom vonalakra, a csillogásra a megfelelő helyeken. Ebben profi volt. Az utómunka olyan eredményeket hozott, ami az igényes férfiúi fantáziát rendesen felpörgette.
Hátterek cseréje, kifinomult vonaljavítások. Mind arra törekedtek, hogy a fantáziátlan, szemcsés képek eltűnjenek, helyükbe igényes beállítások, már-már művészien megfogalmazott kompozíciók kerüljenek.Ez nem csak minőségjavítás, hanem egyfajta szűrő is. A bugris, igénytelen "kandúr" nem ugrik ezekre. Nekik arra a fajta fogalmazatlan igénytelenségre van szükségük, amit saját maguktól is elvárnak. A képek pont ezt hivatottak megakadályozni.
Felidézte a hét elején történteket a tízemeletesben és újra feltette a kérdést gondolataiban, amit a nő szájába adott... "Mi lenne, ha máshogy fizetném a javítást?..." Szarul hangzott ez is, így elhessegette. Tudta, hogy miről szólt a találkozásuk, tudta, hogy meddig mehet el, habár ezt a határt már réges-régen túllépte.
"Hova mehetek a gépért?"[idézet]
Ez egy másik cím, nem túl messze onnan, ahonnan épp volt szervizen. Csak pár utca. Késő délután volt, de már nem volt túlzottan meleg. Az utcának azon az oldalán még nem járt sem szervizen, sem másként. "Tízemeletes kaptár"-ként tekintett fel az épületre, iszonyú sok család lakik itt. Más a cím, más a kaputelefon, más minden, pedig... Minden itt van a számban... ki vagyok szolgálva; kisbolt, virágos, vegyesbolt, húsbolt, gyógyszertár... de a környék... Az ember első benyomása az, hogy itt mindig történik valami, valami fura, oda nem illő.
Nem érti miért visszás számára ez az egész, hisz ő is ilyen környéken nőtt fel, Egerben. A Csebokszári eltépé-n. Sorházak, tízemeletesek között. Szerette is meg nem is, de valahogy a környezet nem ilyen volt. A Bükk látványa, a patak, a sok zöld, az otthonos környezet tompította ezt a betonzajt, amit folyton hallani vélt. Ez valahogy nem ugyanaz a "csicsergés".
Az emberek nem beszélgettek, hanem üvöltöztek. A buszok zaja nem simult kellemesen a nagyvárosi környezet zajaiba, hanem mindent átható csörömpölését felerősítették a szűk terek. Csak egy néhány négyzetméteres kis tér gondoskodott arról, hogy otthon érezhesse magát az ember "egymillió tonna beton" között. Egy kis tér, padokkal, tisztán, apró bokrokkal körbeölelve. Szinte nem is ide való. De ez csak az első benyomás, ami sokáig benne marad az emberben, különösen, hogy emberünk szereti a kertvárosi környezetet. Nem a luxust, hanem az érzést, amit otthonnak hívnak... ahová hazatér az ember pihenni... kipihenni a mocskosságait és megmosni a kezét...
"A gépnek olyan hibája van, amit nem tudok itt javítani.
El kell vinnem"[idézet]
Kellemes kis lakás, de itt csak vendég lehet az ember. Nem az otthon meleg érzése hiányzik, hanem a magány, az eldöntött magányosság érződik a cigarettafüstben, a hanyagul kiteregetett fehérneműk és fellépőruhák látványán és sok egyéb más apróságon is.
Két kiskutya fut a férfi lába elé, rövid ideig csahol, majd barátsága jeléül bele teszi fejét a kinyújtott tenyérbe, körbeszaglász. Távozásával nyugtázza gazdája felé, hogy "nincs balhé". A kisebbik folyamatos küzdelmet folytat egy magassarkú pántjával, majd figyelmét a már ismerős fekete-ciklámen sportcipő felé fordítja. Közben a nagyobbik kutyus a kanapé háttámlájának tetején foglalja el megérdemelt helyét, látszik ki is van alakítva neki egyfajta fekvőhely. Fentről nézi az eseményeket. Később derül csak ki... nagyon fentről. A nő és a férfi beszélgetnek. Nem ismerik egymást. Még nem... és mint ki fog derülni, soha nem is kerülnek valódi - emberi, lelki - közelségbe, de számunkra ennek most semmi jelentősége.
"Szia. Hamarosan hívlak."[idézet]
